Hihetetlen időjárás

Reggel hét körül majdnemhogy éjszakai sötétben ébredtem. Szerencsére még nem azért, mert nem kelt még fel a nap - bár nemsokára annak is eljön majd az ideje -, hanem mert nagyon vastag felhőtakaró mögé bújt. Összeszedtem magam, elindultam dolgozni ugyanebben a sötétben, szemerkélő eső mellett, majd nagyjából negyed óra múlva, már a villamoson ülve arra lettem figyelmes, hogy hétágra süt a nap, és elő kéne keresnem a napszemüvegemet. :)

Azóta volt még eső, ragyogó napsütés, sok-sok szél. Épp csak hazajöttem kifújni magam és megírni pár e-mailt, mielőtt kimegyek az Uitmarktra, ami a szezonkezdet alkalmából rendezett ingyenes kedvcsináló, sok-sok szabadtéri koncerttel és egyéb előadással. Mivel a szél kint erősen tépázta a fákat, úgy döntöttem, lemondok a biciklizésről. Aztán itt ragadtam a skype-on Katával, és ez életet mentett: megállapítottam, hogy kint nagyon villámlik, és nem indulok el, inkább kialszom magamat. Egyszer csak azt látom, hogy a szemközti erkélyekre kiálltak az emberek, és valami zúg. Olyan igazi, szakadó eső van, ami nálunk júniusban szokott lenni, és csak villámlik és villámlik. És valahogy annyira hangulatos így ez a város. Mire úgy döntöttem, hogy ezt leírom, már részben fel is száradtak a balatonnyi pocsolyák a villamossínekről. :) Ilyen ez itt.

De ha már itt vagyok, leírom, hogy.

Hogy néhány napja a villamosról felfedeztem egy Gandhi-szobrot a Churchill-laanon. Szeretek olyan városban lakni, ahol szobrot állítottak Gandhinak. :)

Hogy itt az emberek néha énekelnek. Tavaly ősszel hallottam először, hogy egy srác kivágódott egy kapun (biciklivel persze), és teli torokból énekelte a Jézus Krisztus Szupersztár nyitódalát. De szerintem ezt már írtam. Azóta találkoztam a piros lámpánál dünnyögve-dalolva visszaszámláló bácsival, a villamosmegállóban valami hihetetlen megnyugtató dalt éneklő feka ötvenessel, miközben a villamost fél órán át vártuk, a metrón dudorászó pasival és rengeteg fütyörésző öltönyössel. Ez olyan jó! Majd nemsokára asszimilálódok, és én is fogok énekelgetni. :)

Hogy itt megvalósul, hogy otthagyod a metro újságot az ülésen a villamoson, és a következő ember felveszi és tovább olvassa.

Hoge Veluwe

Na jó, inkább leírom a hétvégét, különben minden fiú ismerősöm abba fogja hagyni a blogom olvasását. :) Meg azért csak izgisebb. :)

Tehát, szombat éjfélkor megérkeztek tesómék (Juci és Botond), akik nászút-kiegészítésként átautókáztak fél Európán, na jó, csak Ausztrián és Németországon, mindenféle izgis helyeket útba ejtve, hogy aztán nálam megpihenjenek két napig, és persze megnézzék a várost. Érthető módon vasárnap csak nagyon nehezen szedtük össze magunkat, főleg, hogy az én csonka kis háztartásomban nincs kávé, és Juci anélkül nem indul. Úgyhogy megnéztük a bioboltot, aztán megkávéztunk, és nagy nehezen elindultunk a Hoge Veluwe Nemzeti Parkba.

A Hoge Veluwe legfontosabb ismertetőjegye, hogy van benne egy múzeum, nevezetesen a Kröller-Müller, ami messze földön híres a Van Gogh gyűjteményéről. A történet valahogy úgy hangzik, hogy élt egyszer egy holland-német házaspár, akik azon szerencsés párosításnak örvendhettek, hogy a nő a művészet nagy rajongója volt, a férfi pedig tele volt pénzzel. Ebből az lett, hogy hihetetlen sok festményt összevásároltak, építettek nekik egy jó nagy szárnyat a házuk mellett sok-sok üvegfallal, hogy amíg fél szemmel a Van Gogh-okat és más érdekességeket (mint Picasso, Monet vagy Sisley képei) figyelik, a másik oldalon bármikor pillantást vethessenek a birtokukon zöldellő fákra. Mindehhez még az a számunkra szerencsés fordulat is párosult, hogy örökös nélkül haltak meg, és a birtokot az épülettel és a fesményekkel együtt az államra hagyták. Így juthatnak el az olyan földi halandók is ide, mint mi hárman.



Persze az odajutás nem egyszerű, mivel a park az ország másik végében van. Más kérdés, hogy ez csak egy óra autókázást jelent. :) Viszont mint megtudtam, autó nélkül tényleg bonyolult megközelíteni. Az autóval is csak a park bejáratáig lehet eljutni, aztán le kell tenni a parkolóban, és átnyergelni a fehér bringákra. A fehér bringa eredetileg amszterdami kezdeményezés, olyasmi, mint most sok városban a bringapontok, hogy bedobsz két eurót és viheted a biciklit, aztán egy másik helyen leteszed. Csak az eredeti ötlet pénzbedobás nélküli, közösségi biciklikről szólt volna. Persze a bicikliket ellopkodták, átfestették, egyszóval közösségi helyett magukévá tették a helyiek. Viszont itt a parkban megvalósult, mivel a parkban nem alszik senki, a kapun meg nem lehet őket kivinni.



Tehát a lényeg, hogy Jucinak is fel kellett áldoznia magát és biciklire ülni, mivel a múzeum két és fél kilométerre volt a bejárattól. Tudni kell, hogy három órára értünk oda, és a múzeum ötkor zár. Emiatt bicikliző holland-áradattal szembesültünk, akik nem zavartatták magukat amiatt, hogy hárman nem igazán férünk el a bicikliúton egymás mellett, úgyhogy időnként még én is be voltam tojva, hogy összeakad a kormányunk. Mindezt Juci, aki saját bevallása szerint tizenöt éve nem ült biciklin, a körülményekhez és önmagához képest még egész jól viselte. Persze nem akart visszaszállni többet. :)


Aztán a múzeum szerintem kicsit kiengesztelte. Valahogy én sem számítottam rá, hiába mesélte mindenki, hogy itt igazán híres Van Gogh képek is vannak. Olyan szépek voltak. Meg egy csomó más is, persze sok olyan festő képe is, akikről még nem is hallottam. És tényleg, a kilátás időnként a zöldbe, nagyon hangulatos! Nekem nagyon jó élmény volt. Ja, és ráadásul lehet fényképezni a múzeumban. Úgyhogy megragadtam az alkalmat, és megörökítettem, ahogy illusztris társaságban nézelődünk.






Sikerült egyébként minden fontosat megnézni még öt óra előtt, úgyhogy elégedettek voltunk. :) Aztán kifújtuk magunkat egy kávé mellett (a holland kávéból még én is elbírok napi kettőt), és vissza a bringára. Ekkorra persze kitisztult már az út a vadul kerekező hollandoktól, akik azt gondolják, hogy mindenki olyan vagány, mint ők, és érdekes módon Juci is elkezdte élvezni a biciklizést. Nekem sikerült egy olyan bringát kiválasztanom, amin elöl gyerekülés van, és így megtapasztalhattam, milyen terpeszben biciklizni. Persze baromi kényelmetlen, és az ember úgy érzi magát, mint egy béka. Meg azt hiszem, úgy is néz ki. :)

Eljutottunk a park bejáratáig, és megállapítottuk, hogy nincs értelme behozni az autóból a nászajándékba kapott piknikkosarat (na meg az én szép új pikniktakarómat), mert egyrészt nem tudjuk ráapplikálni a bringára, másrészt nincs olyan szépen karbantartott zöld füves rész, ahol kényelmesen lehetne piknikezni. Ezért aztán Juci kérlelésére úgy döntöttünk, biciklizünk még egy kicsit a parkban, és kinéztünk a térképen egy tavat. Az odaúton Juci minden ötven méteren szarvast hallucinált, én meg be voltam tojva, mert akartam is szarvast látni, de azért emlékeztem még tavaly őszről, amikor Annával voltunk London mellett a Bushy Parkban, ahol szelíd szarvasok élnek, hogy mekkora egy szarvas. És azt nem mondták, hogy itt olyan nagyon emberszeretők lennének. Aztán végül nem találkoztunk eggyel sem, amit azért sajnáltam.

Viszont megtaláltuk a tavat, olyan este hét körül. Az emberek legnagyobb része már hazament, így végtelen csönd volt, lapos napsütés, halak csobbantak ki néha a vízből (na meg persze vissza is), és láttunk mindenféle madarat. Nagyon hangulatos volt. Legszívesebben visszamennék csak úgy egész nap ülni a padon a tóparton.






Persze aztán elindultunk visszafelé, és mivel nem láttunk szarvast, azzal szórakoztam, hogy tökéletesítgettem a biciklizés közbeni fényképezőtehetségemet. Még mindig imádok a nappal szemben fényképezni! :)





Hazafele úton egy kisebb dugótól eltekintve nem történt nagyobb izgalom, a kisebb dugó miatt viszont teljesen más úton kellett jönnünk, mint terveztük. Nekem másnap munka, Juciéknak városnézés, főként a Nemo múzeum, ami az itteni Csodák Palotája. Húztak magukra óriás szappanbuborékot, és elvoltak a többi gyerek között. :) Hétfő este még elmentünk vacsizni. Emlékeztem, hogy a park másik oldalán van egy kisebb étteremgyűjtemény, amin keresztülbicikliztem, mikor hazahoztam a bicómat. Persze biciklizés közben egyrészt az ember a közlekedésre figyel, másrészt másként érzékeli a távolságokat, így elég sokáig tartott, mire megtaláltuk az éttermek Mekkáját. Annyira elcsüggedtünk, hogy beültünk az első tapas bárba, ami egyébként szerintem nagyon jó választás volt, minden irtó finom volt, és a kiszolgálás nem holland volt, az biztos. Minden nagyon hamar jött. A hollandoknak ez nem megy, még az interkulturális (tudjátok, kazah-örmény-török-marokkói-magyar) ebédünkön megbeszéltük, hogy nekik nincs a vérükben, a kultúrájukban mások kiszolgálása, nincs ennek hagyománya. Szóval finom vacsit kaptunk kedves kiszolgálással, ráadásul végig Gotan Project szólt. :) Kinéztem a helyet más alkalmakra is. :) Úgyhogy telebendő, szundi, másnap reggel kapkodva pakolás, kicsit késve indulás, és cuppanós puszik. Azért jó volt. :)



Most irtó sok képet raktam fel ide, de persze ez messze nem az összes. Ha érdekel a többi, azokat itt találjátok. Még nem címkéztem fel az összeset, de haladok. :)

Most már le kell álljak

Ahogy már említettem, itt a legtöbb bolt hat órakor bezár, vasárnap meg ki se nyit. Kivétel mondjuk az Albert Heijn meg a kedvenc bioboltom, amik 9-10-ig vannak nyitva, ami jó, mert szinte bármikor el tudom intézni a heti bevásárlást. Viszont a csütörtök a vásárlásnak van szentelve. Ilyenkor minden bolt este 9-ig tart nyitva, és ilyenkor persze mindenki beszabadul a Kalverstraatra, ami a legalapvetőbb bevásárlóutca (itt egyébként egy-két kivételtől eltekintve nem nagyon vannak plázák, amit valahogy nem hiányolok). Szóval így tettem én is. Még mindig tart a korting egy-két helyen, úgyhogy eltöltöttem vagy két órát az Espritben, ahol minden nadrág rövid rám. Végül eljutottam a Mexxbe. És hát megvédte a holland márkák becsületét, az első nadrág, amit felpróbáltam, gyönyörűen passzolt, és vettem hozzá egy nagyon szép blúzt is. (Diszizit. Csak én szebb vagyok, mint ez a csúnya holland modell, ráadásul úgy tűnik, ez a blúz jobban áll a duckóbbakon, mint amilyen például én vagyok. :)) Világoskék csíkos. Csak ilyeneket fogok itt venni, valamiért meg vannak őrülve a világoskék csíkos ingekért és blúzokért. Úgyhogy beolvadok. :) És erősen fenyeget, hogy innentől szinte csak a Mexxbe fogok járni vásárolni, méregdrágán...! Innen üdvözlöm Ádámunkat. :)

Úgyhogy mielőtt elkölteném a kajáravalómat, azt hiszem, kicsit leállok, és legalább egy hétig (jövő csütörtökig) nem megyek a Kalverstraat közelébe. Mondjuk ez nem túl nehéz, mert hétvégén tréningen leszek, hétköznap meg ugye bezárnak a boltok hatkor. Nem baj, azért tekintsünk engem hősiesnek! :)

Újabb biciklis kép: lány a biciklin, a hátán egy összecsukott masszázsággyal.

Lányos bejegyzés

Gyűjtögettem ide a lányos dolgokat, mert ma ilyen napom is volt. De az egészet megkoronázta, hogy a fényképezőgép átviteli kábelét beleejtettem a müzlimbe. Ez olyan lányos, nem? :) Szerencsére olyan ügyesen csináltam, hogy egyik vége sem ért bele, így teljesen használható maradt. :)

A nap első lányos témája, hogy eljutottam a Body Shopba!!! Ezek a boltok mind hatkor zárnak, és igazi kihívás a világ végéről ötkor elindulni, hogy a belvárosban még beroboghassak az üzletbe hat előtt, és megszerezhessem, ami kell. És már elhasználtam az összes arclemosó tonikomat. Tegnap nem értem oda hat előtt, mert nem járt a villamos. Mióta újra üzembe állították az 50-es metrót, azóta minden meg van őrülve. Hétfőn egy órát késtem a munkából reggel, mert azt gondoltam, most már jár a metró, de az állomáson kiderült, hogy mégsem, ezért vissza kellett jönnöm hazáig. Valami nagyon retró villamossal elvergődtem az Amstelig, ahol pedig meg voltak buggyanva a kijelző táblák. Kedd reggel totál logikátlan időpontban húzott el előttem a villamos, hazafele pedig egy fél órán át nem járt. Azalatt majdnem hazaértem gyalog a Centraal Stationtól, háromnegyed óra alatt meg lehet tenni. :)

De ma sikerült!!! És ez az eredménye:



További lányos fejlemény a mai napon, hogy most már túl vagyok az első holland nyelvű hajfestésemen is. :) Komoly feladat volt egyáltalán világosvörös hajfestéket találni itt. Egyszerűen nincs. Úgy tűnik, mivel itt a természet adja, egyébként nem keresik. De eleve alig van vörös hajfesték. Aztán találtam egyet, de rájöttem, hogy hollandul (és franciául, amivel sokra megyek) van a leírás, és nem fogom érteni. Úgyhogy olyat kellett keresni, amilyet már legalább egyszer használtam. És találtam! És befestettem! És nem lett zöld! :)

Emellett fontos elmondanom, hogy már legalább háromszor-négyszer láttam lányokat a villamoson vagy a metrón sminkelni. Biciklin még nem. :)

Az utolsó lányos téma: ezt (is) vettem a hétvégén! :)

Előzetes

Addig is, míg megszülöm a bejegyzést a hétvégi programunkról, álljon itt ez a videó, ami megörökíti, hogy Juci is tud biciklizni, illetve hogy az elülső gyerekülés baromi kényelmetlen tekerést eredményez.

Eltűntem

Eltűntem. Ez előfordul. Ez ilyenkor azt jelenti, hogy valahol jól elvagyok. :) Most is ez volt a helyzet. De azt majd leírom később, mert most nincs olyan sok időm. Most inkább írok olyanokat, amiből tudni fogjátok, hogy ma nem vagyok úgy tele programokkal, mint az utóbbi pár napban. :)

Például, hogy láttam egy lányt (aki mellesleg olyan magas volt, mint én) mezítláb biciklizni tegnap. Ma meg egy csávót biciklin reggelizni. Persze ma az egyik kolléganőm mesélte, hogy a nővére úgy szült, hogy biciklizés közben elkezdte érezni a fájásokat, akkor kicsit belehúzott, otthon leült a kanapéra és már kint is volt a gyerek.

Most már nagyon képzett vagyok a tekintetben, hogy hogy kezelik a szülést Hollandiában. Ma volt ugyanis a nyolc hónapos terhes lány utoljára dolgozni, és amíg a fincsi sütit ettük, amit búcsúzóul hozott, mindenki sztorizgatott. Itt egyébként az a felfogás, hogy egyrészt nem adnak a nőknek fájdalomcsillapítót, mert az itteni nők kemények. :) Másrészt a legtöbben otthon szülnek, és rémtörténetek keringenek a kórházban szülésről. Azt mondják, hogy a tapasztaltabb orvosok az otthon szüléshez vannak beosztva, és egyébként is, milyen más az, hogy a gyerek az otthoni kedves környezetbe születik, és este mindenki elmegy haza és ott marad a család együtt nyugalomban. Egyébként ha jól értettem, az orvosok is ezt preferálják: nem lehet előre befeküdni a kórházba, és az embernek meg kell emeltetnie otthon az ágyát, függetlenül attól, hogy ő tudja, hogy ő mégis kórházban szeretne szülni. Ja, és persze a szülési szabadság három-négy hónap. Lazán veszik.

Ja, pénteken Agnieszkával ebédeltem, és mesélt sokat arról, hogy milyen beilleszkedni a holland társadalomba. Nehéz. Mindenkinek megvan a heti fix programja, minden este csinálnak valamit munka után, és attól nem lehet eltérni - be van osztva, hogy hétfőn edzésre megyek, kedden nyelvtanfolyamra, szerdán a családommal vagyok, csütörtökön barátnőzöm stb. Megállapítottuk, hogy én már Budapesten is holland módon éltem. :))) És pont az elől jöttem el ide. :) Szóval az ember először külföldiekkel barátkozik, akiknek több a szabadideje. És amíg nem tanul meg hollandul, addig nem is fogadják be igazán. Azt mondta egyébként, hogy kb. három év kell ahhoz, hogy az ember megszokja, hogy ez egy másik kultúra.

Hát az biztos, hogy furcsa ez a közvetlenség, ugyanakkor távolságtartás. Most őszintén nem emlékszem, hogy erről írtam-e már, de itt az a helyzet, hogy valahogy az emberek nem foglalkoznak egymással. Azért nincs függöny az ablakokon szerintem, mert senki sem néz be rajtuk. Azért mehetek el futni a parkban a legnagyobb délutáni tömegben, vagy azért fekhetek ki a fűbe a millió másik ember közé, mert nem zavaró a többi ember, mert nem figyelnek rám, nem érdeklem őket. Az emberek nem néznek egymásra a villamoson. Szerintem ki lehetnek bukva, hogy én folyamatosan őket nézem. Meg persze benézek az ablakokon (néha azt hiszem, hogy kirakat, annyira nincs megkülönböztetve) és az autókba. Nem tudom, hogy melyik a jobb. Azt hiszem, ez összefügg az "élni és élni hagyni" elvvel, ami számomra azt jelenti, hogy ha valaki drogozni akar, akkor drogozik, ha valaki meleg, akkor legyen meleg, egészen addig, amíg ezzel nem árt másoknak. Mindenki saját felelőssége a saját élete. De lehet, hogy ehhez a felfogáshoz az kell, hogy egyszerűen ne érdekeljen a másik ember.

Ugyanakkor meg persze nagyon segítőkészek és el is csevegnek az emberrel, és ahhoz képest, hogy az országuk lakosságának valami 30-40 százalékát bevándorlók teszik ki, meglepően kedvesen érdeklődnek nálam, hogy nem akarok-e hosszabb időre maradni, mint három hónap. Nem haragszanak a bevándorlókra, pedig közülük nagyon sokan azért alacsonyabb társadalmi réteghez tartozik, lehet félteni a táskát az utcán és lehet magamat idegesíteni a villamoson, hogy valaki iszonyat hangosan csámcsog a rágóján vagy nem fülhallgatóval hallgatja a zenét. Persze a hollandok a legnagyobb egykedvűséggel fogadják az ilyesmit (vagy talán észre sem veszik?), és a világért sem vetnének csúnya pillantásokat a csámcsogóra. Ezért olyan ellentmondásos. Időnként fellökik egymást, mert nem figyelnek egymásra, de szándékosan soha nem viselkednek durván vagy haragosan egymással.

Ja, a bevándorlókról: ma megtudtam Jerushától, aki mögöttem ül és Arubáról jött, hogy ott hivatalos nyelv a holland, de van saját nyelvük is, a papiamento, ami egyébként úgy hangzik, mint a spanyol. Ilyen érdekes módon kötődnek Hollandiához, hogy például a holland törvények ott is érvényesek, de vannak emellett saját törvényeik is, meg az iskolarendszert is teljesen átviszik, Hollandiából küldik a vizsgaanyagokat, és a Holland királynő az ő királynőjük is, ugyanakkor parlamentjük saját van. Lehet, hogy gáz, hogy ezeket én nem tudtam, de most mindenesetre érdekes megtudni. :) Most megnéztem a wikipédián, és azt is megtudtam, hogy Aruba már nem a Holland Antillák része, kivált 1986-ban. A Holland Antillákhoz igazából csak öt sziget tartozik, tehát akkor még mindig hiányzik a hetedik... Aki tudja, jelentkezzen. :)