A csodahétvége

Először is: bocsi, de képtelen vagyok magamat az időrendhez tartani. Külön elnézést kérek Judittól, Évitől és Adritól, akik egyelőre nem kerülnek így rivaldafénybe a velük töltött hétvégék lelkes leírása által. De mindig a legutóbbit a legkönnyebb leírni, és ez a mostani olyan is volt...

A múltkor írtam, hogy megtaláltam a spirituális közeget Amszterdamban. Ez ugye abban merült ki, hogy Annemieke nevű kolléganőm ajánlott egy programot, mégpedig egy szatszangot egy Unmani nevű hölggyel. Azt sem tudtam, mi az a szatszang, de elhatároztam, hogy erre én most elmegyek. A lehető legalkalmasabb ember volt most látogatóban itt arra, hogy eljöjjön velem, mégpedig Nóri, Kata társaságában.

Most igazából kitérhetnék arra, hogy pénteken megérkezés, kalandok a villamossal, bevásárlás, bekajálás, majd séta a városban, de szerintem mindketten egyetértenek velem abban, hogy ez annyira nem volt meghatározó részlet. Tehát ugranék is szombat délelőttre, amikor is 11 órára megérkeztünk Nórival a szatszangra (Kata addig a városban csatangolt). Mint utóbb megtudtam Nóritól, szatszang az, amikor egy spirituális tanítóval találkozol többekkel együtt, akinek már a jelenléte is hatással lehet a tudatállapotodra, és akkor lehet vele beszélgetni meg kérdezni. Na ez ilyen volt. Most kihagyom a spirituális élményt, mert megígértem, hogy itt nem fogom kiteregetni a lelki életemet. Tehát: meglepően kevesen, kb. tizenöten voltunk, és ez főleg ahhoz képest volt kevés, hogy külföldi (angol) "előadó" volt itt. Még nagyobb meglepetés, hogy a jelenlevők majdnem fele férfi volt. Az már nem is volt meglepetés, hogy mindenki kedves volt, senki sem volt türelmetlen és egész végig nagyon békés hangulat volt.

Tehát, kihagyva a spirituális részeket, maradjunk annyiban, hogy az első srác, aki kiült Unmanival beszélgetni, nagyon szimpatikus volt, négy ember közül utolsóként pedig én ültem ki - persze, nem bírok magammal, ha emberek előtt lehet szerepelni. :P Most mondhatom, hogy a valódi indok nem ez volt, hanem az, hogy kérdésem volt, amit egyedül nem tudtam volna kibogozni, plusz nagyon azt éreztem, hogy bánni fogom, ha ezt most nem kérdezem meg. És tényleg, nem is tudtam, miről maradtam volna le. Leszámítva a nagyon érdekes beszélgetést, még valami történt, mégpedig, hogy az első srác kiszúrta a magyar akcentusomat (pedig épp előző nap dicsérte meg valaki, hogy nálam nem is hallatszik!), és odajött hozzánk beszélgetni a szatszang után. Mivel tényleg szimpatikus volt és nekünk meg el kellett menni felszedni Katát, aki eddig a várost járta, felvetettük, hogy jöjjön velünk. Beültünk egy kávéra, és aztán olyan jól megértettük egymást, hogy eljött velünk a Van Gogh Múzeumba is, úgysem volt még. A Van Gogh Múzeum maga is egy spirituális élmény szerintem. Én már másodszor láttam, elsőre nekem nagyon átütő élmény volt, de most is nagyon jó volt. Aztán vacsizni indultunk volna, Tobias pedig felajánlotta, hogy megmutatja, milyen a kínai-szurinámi konyha. :)

Az étterembe menet megszemléltük az elefántkiállítás néhány darabját, illetve teljesen véletlenül sikerült betoppannunk a Fietsfabriek műhelyébe. A Fietsfabriekról már írtam, egyedi bringákat gyártanak megrendelésre. Na itt a műhelyben még izgisebb dolgokat is láttunk, mint ló alakú bicikli, diszkóbringa és szerelmes-hintó. Látva, hogy mennyire elbűvölt bennünket a hely, a kezünkbe nyomtak két könyvet a tulajdonos életéről, ingyen. A tulajdonos pedig a műhelyből intett oda nekünk. :) Aztán megtaláltuk a szurinámit, az otthoni kínaiakhoz hasonlóan jól bekajáltunk semmi pénzből, bár be kell vallani, hogy a földimogyoró-szószuk nem volt az igazi. Vacsi közben kiderült, hogy mindannyian nagyon szeretjük a jazzt, meg az is, hogy Tobias többek között jazzt is sokat játszott, ő ugyanis basszusgitáros meg játszik még egy pár más hangszeren. Úgyhogy egy kis intermezzót (hazamenés, Tobiasnak macskaetetés, nekünk vizes ruha levétele - ja mert persze az eső esett - és szépítkezés) után tízkor találkoztunk a Leidsepleinen.

Előtte meghatározó epizód volt a Museumpleinen végigfutó fény elől való ugrándozás, amivel szerintem legalább negyed órát eltöltöttünk, sikongatva és visítva nevetve. Mint a kisgyerekek. Ez egyébként az egész hétvégére igaz volt, mint ahogy a visítva nevetés is. Én nem tudom, mikor nevettem utoljára ennyit.

Tobias elnavigált minket a város állítólag legjobb jazzklubjába, az Altoba. Belesett az ablakon, közölte, hogy a szaxofonos nagyon jó, nagyon híres. A zongorista baromi jó, ismeri, játszott vele. A basszusgitáros pedig a kedvence. Mivel rjtuk kívül már csak egy dobos szorongott a picike színpadon, úgy döntöttünk, hogy ez az összeállítás megéri az öt eurós beugrót, és bementünk. Megérte. :)




Közben megbeszéltük, hogy Tobias is már régóta szeretett volna elmenni Texelre, amit másnapi kirándulásként választottunk. Mivel annyira jól kijöttünk, persze mondtuk, hogy jöjjön velünk.

Így aztán másnap Texelre mentünk... Reggel rögtön megpróbáltatások elé állítottuk szegény Tobiast, mert odarendeltük szegényt tíz órára a lakásom elé, aztán vagy negyed órán át várakoztattuk, mert jó lányok módjára nem készültünk el időben. Mi ketten bringával mentünk az állomásra, míg Nóriék villamosoztak - később meg is kaptam, hogy milyen lassan bringázok. Ez a holland mentalitás - képes közölni, hogy "De te egyébként baromi lassan biciklizel. Meg voltam lepve." :) Egyébként perceket álltunk egy könyvesbolt előtt, ahol Tobias megnézte a kínálatot, szóval lehet vitatkozni, hogy ki miatt késtük le végül a vonatot... Asszem mind a négyen benne voltunk. :) Mindegy, elmentünk a következővel, aztán Den Helderben, ahol a kompra kell felszállni, hasznosan eltöltöttük az időt - egy túlhűtött Albert Heijnben elmélkedtünk, hogy Tobias megvegyen-e egy ultragagyi kabátot, mert reggel úgy döntött, hogy nincs rossz idő, és ezért a vékonyabbik kabátjában jött el. Végül nem vette meg. :) De aztán meg szaladni kellett a komphoz (amit egyébként úgy hívnak, hogy Teso, mi persze tesónak neveztük el), úgyhogy nem is fáztunk. Leszámítva a fülünket, merthogy iszonyat szél volt. Mi másra számítson az ember egy egyébként is szeles napon Hollandia északnyugati csücskében a tengerparton...?

A tesóval igazából már tíz perc alatt át lehet jutni Texelre (amit egyébként "Tesszel"-nek kell ejteni), így épp csak elgyönyörködtünk a hajót kísérő sirályokban, és már ott is voltunk. Gyorsan béreltünk bringát, majd nekivágtunk széllel szemben a dűnéknek. Újabb megpróbáltatások mindenkinek - nekünk a szél, Tobiasnak, hogy mi milyen lassan biciklizünk, később pedig az, hogy Kata, önmagához híven mindenhol meg akart állni és jól megnézni mindent. Például behatóan megvizsgálták Den Hoorn, a kb. háromutcás falu templomát is. Mi addig Nórival kevésbé intellektuális dolgokkal voltunk elfoglalva: Nóri a fűben üldögélt, én pedig egy báránnyal beszélgettem. :)




Valahogy kijutottunk a tengerpartra végül... Na ott aztán teljesen elszaladt velünk a ló. Cipő, zokni le, és be a tengerbe, közben rajtunk a kabát és a fülvédő. De akkor is ki kellett próbálni.



Kellő idejű pancsizás és lábfagyasztás után megebédeltünk a dűnék alatt (kekszet és mazsolás zsemlét, aminek Kata tudja a nevét - de ha ő nem, akkor Tobias biztos :)). Számomra jellemezte az időjárást, hogy egy ponton azt hittem, elvesztettem a fülvédőmet (konkrétan, hogy lefújta a sél a fejemről), mert annyira fázott a fülem. Odakaptam a fülemhez, és meglepve vettem észre, hogy rajta van a fülvédő, és azon keresztül fázik ennyire. :) Utána bevetettük a parti étterembe, ami Nóri szerint olyan volt, mint egy Hütte. Egyébként tényleg, teát ittunk meg paradicsomlevest ettünk, hogy kicsit felmelegedjünk, és egyébként megejtettünk egy nagyon jó, nagyon spirituális, nagyon közel hozó beszélgetést. Aztán vissza a bringára, és (most már szerencsére hátszéllel) visszatekertünk a kompkikötőbe. Útközben találkoztunk megint a bölényszerű barátaimmal, akiket egyébként hooglandernek, azaz highlandernek hívnak.

A hazafele út hasonlóképpen zajlott, viszont megint említésre méltónak tartom azt a pontot, amikor Tobiasnak hazafele kutyakakiba sikerült lépnie, és amikor elvonult, hogy a fűben letisztogassa a talpát, sikerült egy másikba belekennie a cipőtalpát. :))) Akkorát nevettem ezen, hogy belezengett a kisváros. :))) Aztán hazavonatoztunk, Kata és Tobias hazakerekeztek, én Nórival villamosoztam, aztán itt nálam gyülekeztünk-beszélgettünk még jó sokáig, nem is tudom, mikor ment végül haza Tobias.

Hétfőn én csak este hat után kapcsolódtam be, persze nem volt azelőtt olyan hosszú az a nap a többieknek, mert valamikor 11 körül indultak el sétálni, Rijksmuseumot nézni meg baklavát enni. Este a szakadó eső miatt végül úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk, főzőcskéztünk magunknak, fényképeket nézegettünk, meg videókat, meg spirituális-beszélgettünk, Nóri rajzolt, Kata kiöntött egy bögre tejet, szóval minden a maga megszokott, békés medrében zajlott. :) Olyan volt az egész, mintha évek óta ismernénk egymást. Szerintem valamikor egy és kettő óra között ment el Tobias (szegény macskái egyébként nem tudom, mit szóltak mindehhez). Group hug, ilyenek... Ez nagyon nehéz volt ám, mert megtört az, amit négyen hoztunk létre, elkezdett a négyesünk darabokra szakadni, másnap én váltam le, aztán otthon a lányok is ketten kétfelé mentek... És azóta csak rengeteget gondolunk vissza, meg össze. :)

Én mondjuk találkoztam Tobiassal már a héten, elvileg hollandul fog tanítani, mert egy időben tanított külföldieket hollandra. Az első óránk már meg is volt. :) Persze spirituális beszélgetésbe fulladt. :) De ez így tökéletes. :)

Képek itt.