Tehát Utrecht. A megérkezés nagyon kellemes volt, mivel a vasútállomásról egy bevásárlóközponton, majd bevásárlóutcán keresztül vezet az út a városba, és vasárnap lévén semmi sem volt nyitva. Szó szerint néptelen volt az utca. Ráadásul egy óra körül érkeztem, tehát a továbbiakban sem nyüzsgött kifejezetten a város, úgyhogy hamar érni kezdett bennem a vágy, hogy ideköltözzek. :)
Végül is ez nem múlt el egész addig, amíg ki nem kerültem a városból. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Tehát első utam a város (netán az ország...? :)) legmagasabb pontjához vezetett, amit úgy hívnak, hogy Domtoren. Ez a tizenharmadik században épült, 102 méter magas, 465 lépcsővel rendelkező torony. Jellemző, hogy itt 1254-ben már virágozhatott a gótika, elnézve ezt a tornyot. Aztán alább hagyhatott a lelkesedés (vagy a pénz), mert a templomhajó egyik felét kicsit gagyibban építették meg, kevesebb pillérrel és megerősítéssel, így azt a tizenhetedik században elvitte egy tornádó. Most a templommaradvány és a torony között egy terecske van. :)
És én felmentem. Sajnos csak csoportosan lehet felmenni, később rájöttem, hogy miért. Úgyhogy legalább tizenöt gyerek és a hozzájuk tartozó, szintén nem túl jól nevelt szülők társaságában kellett megmásznom ezt a 465 lépcsőt. Az ok egyébként az, hogy egy bizonyos pont után a pillérben visz a csigalépcső, és ha az emberek összevissza mászkálhatnának, nem tudnának fel- vagy éppen lemenni, mert nem férnek el egymás mellett.
Felérve a tetőre a kilátás tényleg gyönyörű, főleg, hogy ezek a pici holland házak tényleg olyanok, mintha makettek lennének. Azt mondják, tiszta időben ellátni Amszterdamig, ami kb. 40 km, és szerintem nekem sikerült. Legalábbis láttam nagy házakat a távolban. A fénykép róla sajnos már nem lett olyan sikeres... :)
Lejőve a toronyból megpróbáltam meleget ebédelni, ami rántotta lett. Ez az egyetlen, amit ki lehet belőlük csikarni ebédidőben. Utána egy rövid sétával megpróbáltam felmérni a város nyúlállományát, mivel Bálint azt mondta, hogy találkozzunk a nyúlnál, és hogy meg fogom találni. A turistainformációnál a nő meg azt mondta, hogy van egy szobor, ami nem nyúl, hanem valami más, de nagy fülei vannak, van egy szobor Miffyről, a képregényfiguráról, akinek itt született a megalkotója, illetve van róla egy múzeum is. Én elsőre tuti a múzeumnak indultam volna neki, ami a belváros déli csücskében van. Még szerencse, hogy megkérdeztem ezt a nőt, aki azt állította, a nyúlszerű lény biztos nem jó pont a találkozásra, ezért javasolja Miffyt, aki a belváros északi csücskében van. Persze elmentem a nyúlszerű lény mellett (ami a belváros középső részén van) és olyan szürreális volt, hogy biztos voltam benne, hogy Bálint erre gondolt. (Azért megnéztem Miffyt is.)
Azért volt jó, hogy biztos voltam ebben, mert legalább nem voltam még idegesebb, amikor csak vártam és vártam, Bálint pedig sehol, mert tudtam, hogy jó helyen vagyok. Amit nem tudtam, az az volt, hogy Bálint küldött egy smst feltehetőleg valaki másnak, hogy a biciklim még nincs kész, és délután megy vissza a bácsihoz. Ezt azután tudtam meg, hogy a második, enyhén rossz hangulatú smst elküldtem neki, amire felébredt. Az volt a szerencsém, hogy a várakozás ideje alatt egy vadidegennel tök érdekes dolgokról beszélgettem. Aztán hívott Bálint, és szép lassan kibontakozott a történet. Először is, hogy menjek ki Zeistbe (ahol ő lakik), mert hétfőre kész lesz a bringa, de nem tudja elhozni, mert ő dolgozik este, tehát nézzem meg, hogy hol van, és menjek el másnap egyedül. Amikor felháborodva mondtam (immár Zeistben), hogy le fogom alkudni a bringa árát a bácsinál, mert még egy út ide plusz tizenhat euró nekem, akkor az is kiderült, hogy ő már kifizette, merthogy szombaton elvitték kipróbálni, és találtak rajta még javítanivalót, tehát ezért nem lett kész vasárnapra. Ami végül is jó, legalább nem akkor derült ki, amikor Zeist és Utrecht között kerekezek félúton. Persze éreztem én, hogy gyenge lábakon áll az, hogy én egy öreg bácsinál majd a 40 eurós bicikliből lealkudok 16-ot, aztán amikor megláttam a bácsit, arra jutottam, hogy akkor is esélytelen lennék, ha nem lenne már kifizetve a bicikli... Aranyos kicsi ártalmatlan öreg bácsi. Szóval megtekintettem a bringát (kék és Batavus és tetszik) és otthagytam a bicikliláncomat (-záramat), hogy ne kelljen hazacipelni.
Aztán elvesztettem a pulcsimat. Én még bízom benne, hogy hátha Bálintnál hagytam, amikor bementünk a pénztárcájáért, mert hát csak nem lehetek olyan hülye, hogy elejtem az utcán és nem veszem észre (de-de). Tehát kisétáltunk az elágazásig, ahonnan már egyenesen visz a bicikliút Utrechtbe, felszálltam a buszra és haza. Megállapítottam, hogy baromi jó lesz ezen az úton bringázni: minden csupa zöld, az út szélén legelésznek a tehenek, a környéken legalább három-négy léghajó... Szóval akkortájt kezdett érni bennem, hogy inkább ide költöznék. Sajnos nem fényképeztem le, de holnap megteszem. Ja igen, mert biztos, ami biztos, hagytam a bácsinak még egy napot a javításokra, meg persze magamnak is, mert ha még egyszer kimegyek oda és nem lesz készen, akkor agyvérzést kapok azt hiszem. :)
Tehát ez a biciklim története. Utrechtre visszatérve, amit még kihagytam, az az, hogy tele van irtó cuki csatornaparti kávézókkal, amik nagyjából öt méterrel az utcaszint alatt vannak. Úgy terveztem, hogy majd ott fogok megkávézni ebéd után Bálinttal. Ez nem történt meg, de esetleg holnap még megtehetem biciklistől, ha jó korán érek Utrechtbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése